Tervetuloa, Turku

Május elején került sor a tizenegyedik utamra Finnország egykori fővárosába, Turkuba. Harmadízben májusban, mely eddig szinte ismeretlen szeles arcát is megmutatta nekünk. A kalandos élmények ettől nem kerültek el - leginkább annak köszönhetően, hogy (a számmisztikánál maradva) a feleségem is elkísért utamra, másodízben.

Élményeink címszavakban: biciklitúra, városnézés, jazz bár, gasztronómia és kalandpark.

Ha biciklitúra, akkor Ruissalo. A sziget, amely gyakorlatilag pár lépésnyire terül csak el a várostól, talán a legkiválóbb túrahelyszín a közelben. A bicikliút könnyű (egy része a folyóparton vezet, múzeumok mellett és a turkui vár lábánál, egy része pedig a hajógyár egész élettelen telepei között), a táj nyugodt és gyönyörű (persze főleg zöldben). A biciklivel hol kocogókat kell kikerülni, hol mások előznek ki professzionális(abb) bringáikkal. A Botanikus Kert, mely még a sziget első felében található, képes 1-2 órára lekötni a vendéget, főleg, ha még az ebédet is ott költi el a tekeréstől megfáradt vándor. Kicsit tovább haladva szántóföldek és erdők között egy kiváló golfpályához lehet eljutni, melyet használni ugyan nem volt időnk, de a gyep zöld színei egy pihenés háttérképeként kiválóan képes szolgálni. Kicsit beljebb haladva a szigeten amúgy wellness hotelre és egy nyári strandra is bukkanhat az utazó. Hasonlóan kellemes bicikliútvonal lehet(ett volna) Hirvensalo szigete, számunkra azonban a szembeszél olyan akadályokat állított, melyek a sokadik emelkedő után a hangulatot erősen visszafogták. Ezzel együtt a "finn vidék" (vagyis mezőgazdaság és urbanizáció keveréke) szerelmesei ide jöjjenek.

Ha városnézés, akkor gyakorlatilag bármi, ami a folyó jobb és bal partján elterül, dombok tövében és tetejében egyaránt, és persze a piactér, az azt körbevevő épületekkel és boltokkal. Múzeumokból sincs kevés, bár a sok utazás folytán ezek egy részét már láttam. Franciska ezúttal a tengeri múzeumba látogatott el, amíg én az oktatási feladatokat teljesítettem, de érdemes elmenni a Sibelius Múzeumba, ahol hangszereket lehet látni, az Aboa Vetus-ba, ami Turku középkori alakját tárja a látogató elé. Nyári szezonban a várkiállítás is kinyit. A modern művészetek engem sosem vonzottak, de erre is külön múzeumot kínál a város. És van egy kézművesmúzeum is. Ez lesz talán a következő célpont.

Ha jazz bár, akkor Monk. A belváros egyik eldugott kis utcácskájában található egy termes, mini bár felejthetetlen élményekkel szolgálhat. Klasszikus északi minimalista stílus (a szellőzőcsövek a plafonon keresztülfutnak, a színesre pingált falakat kevésbé értelmezhető képek díszítik, körbe puha szivacsos padok és asztalok székkel. Ugyanakkor a környezet minden eleme arra hangol, hogy a zenészeknek kialakított sarokba koncentráljon a látogató. A Jude & Tarinaorkesteri igen kellemes finn jazz zenét játszott, amely kicsit talán pop-rockos elemeket is tartalmazott, és bár az énekből egy szót sem lehetett érteni, a lazulás gyorsan megtörtént a melankólikus gitár, bőgő, brácsa és dob keverékre. Az este másik fellépője a Seymur Aliyev Group volt: a Művész (kérdőjellé görnyedt hátú zongorita, ő Aliyev), a Jófiú (a grimaszos, de elegáns dobos), a Sörhas (a kicsit dekoncentrált és halk nagybőgős) és a Hajcsat (a kissé hangos szaxofonos). Ugyanakkor a Bill Evans feldolgozások, amelyeket játszottak, úgy elrepítettek 40-50 percet, hogy észre sem lehetett venni. És ha már a poharunk alján volt még egy kis üditő, azt a nézők soraiból felemelkedő emberek jammelése alatt még kiihattuk. Bizonyosan volt összebeszélés, ki és mit akar játszani, de élmény volt látni, ahogy egymás szemét fürkészve hol lassítottak, hol gyorsítottak a tempón a zenészek. Tökéletesen érezték, ki mikor ugrik be, mikor jön egy szóló. Ide mindenkinek el kell jönni!

Ha gasztronómia, akkor a Fransmanni. Nem tudom, Turku híres-e az éttermeiről és cukrászdáiról a nagyvilágban, de mindenképpen méltó volna rá, mert olyan nincs, hogy itt ne finom ételt készítsenek. (Jó, nyilván a kebabos gyorsétkezdéket nem ismerem.) Még az egyetemi menzák, kávézók, vagy a múzeumok éttermei is kiváló ételeket kínálnak. Ami mégis említést érdemel, az az utolsó esténkhez, a búcsúvacsorához, választott Fransmanni. Elegáns belsővel, hangulatos világítással, harmonikus asztaldíszítéssel, udvarias kiszolgálással, előételként felszolgált, gőzölgő és ropogós kenyérrel és fokhagymás vajjal, no és kiváló étellel és passzoló borokkal: nagyon kellemes élmény. Szerencsére franchise étterem, tehát talán még máshol is összefuthatunk majd ezzel a minőséggel a jövőben.

Ha pedig kalandpark, akkor Flow Park. Azt hiszem, hogy a mellékelt fotó képtelen visszaadni mindazt az élményt, amit ez a hely nyújtani képes. Sok-sok méter magasan kifeszített acélsodronyokra erősített akadálypálya, ahol hol egyensúlyozva, hol csimpaszkodva, hol lendülve, hol hordóról hordóra átmászva, hol műanyag csőbe bújva kellett előrejutni a cél felé. Ugyan csak hat pályát sikerült teljesítenem, elégnek bizonyult ahhoz, hogy csapzott külsőt kölcsönözzek magamnak és valamennyi izmomat átjárja a zsibbadás. Szerencsére azonban a pályák fele még kimaradt, így lesz ok, amiért visszatérhetek majd még ide.

Ha pedig utazás, akkor... az Amorella fedélzete, úton Stockholmba. A svéd fővárosban gyűjtött élményekről rövidesen külön bejegyzést készítek!